ÉLVEZI A LEVÉLTÁRAK CSEDJÉT

Mesélő kedvű nagymamája és édesanyja térdén ülve, a régi történeteket hallgatva ragadt rá a történelem szeretete. Most ő adja tovább unokáinak a múlt meséit. Takács Istvánné nyugdíjas pedagógus, helytörténész szerint fontos, hogy mindenki ismerje a gyökereit.
Nem gondolta volna, hogy a nyugdíjas évek ennyi tennivalóval járnak – mondja Takács Istvánné, Marika, aki saját bevallása szerint nem egy izgalmas személyiség, aztán mesélni kezd, és a hallgató máris cáfolni érzi a kijelentést. A dombóvári Illyés Gyula Gimnázium egykori orosz-történelem szakos pedagógusa, helytörténész 2006-ban vonult nyugdíjba. – Azóta nem Marika néni vagyok, hanem édes mami – mondja. Három gyermekétől és hat unokájától érdemelte ki a kedves megszólítást, akik az ország távoli pontjain várják a nagymamát.
Csak az egyik gyermeke választotta lakhelyéül Dombóvárt, másikuk Budapesten, harmadikuk Szombathelyen él. De így sem kell hiányolniuk az „édes mami” rendszeres látogatásait. A sok utazás mellett azonban hobbiját, a kutatást sem hanyagolja el a helytörténész. Azt mondja, izgalomba hozzák a régi történetek, és élvezi a levéltárak, gyűjtemények csendjét. – Az a jó a nyugdíjas években, hogy az ember megengedheti magának, hogy ne kényszerből cselekedjen – teszi hozzá.
A történelem iránti lelkesedés azonban már a szülői házban ráragadt. Először mesélő kedvű nagymamája és édesanyja térdén ülve hallgatta a családtagokról és a háborúkról szóló izgalmas elbeszéléseket. Közben előkerültek a relikviák, a fotók, a betűket megismerve pedig már a leveleket, bizonyítványokat bogarászta. Marika azt mondja, pedagógusként arra a legbüszkébb, hogy tanítványait is sikerült rábírnia a családi múlt kutatására. Úgy véli, a történelmi fogalmak keretét a személyes történetek töltik ki, és kell, aki átmenti a családi legendáriumot, mert az emlékezet múlandó. Saját családfáját anyai ágon 1725-ig visszanyúlóan tudta visszakeresni, és minden kétséget kizáróan bebizonyosodott: Marika tősgyökeres dombóvári.

Infó: TEOL.hu